Engelhardt Farkas Zsolt
Ha kitalálom, mit írjak ide, akkor majd írok magamról.
Digg  Sphinn  del.icio.us  Facebook  Mixx  Google  BlinkList  Furl  Live  Ma.gnolia  Netvouz  NewsVine  Pownce  Propeller  Reddit  Simpy  Slashdot  Spurl  StumbleUpon  TailRank  Technorati  TwitThis  YahooMyWeb
 

by Engelhardt Farkas Zsolt

 

Mert vasból volt a feje

Bólintottak. Mindenki tudta a dolgát. Az ősz hajú félbehajtotta a papírlapot és belecsúsztatta a táskájába. Halkan füttyentett a túloldalon őrködőnek és elindultak. A félhomályban lebotorkáltak a lépcsőn, és a földszinten, egy kitört ablakon át elhagyták a romos csarnokot. Nagy kerülőkkel, órás gyaloglás után szálltak csak villamosra a város távoli pontjain. Az ősz hajú földalattival ment. A szeme sarkából állandóan azt figyelte, nem lát-e gyanús alakokat a közelben. Amikor hazaért, először a szemközti lépcsőházba ment be, a második emeleti fordulóban várt egy ideig, majd visszalopakodott a kapuhoz. Mindkét irányba szétnézett, mielőtt kilépett a járdára. Sötét volt, csak az utcai lámpák pislákoltak – már amelyik működött még. Esténként ugyanis a környék unatkozó kölykei azzal múlatták az időt, hogy célba dobtak az izzókra. Csupán az oszlopok tekintélyes magasságának és az égőt védő burának volt köszönhető, hogy némelyik világított még, mivel így nem csak jókora magasságba kellett pontosan célozni, de kétszer is telibe kellett találni a lámpa fejét, hogy kialudjon.
Az ősz hajú senkit sem látott. A hűvös idő elől még az utcagyerekek is bebújtak valami zugba. Átsétált a túlsó járdára, belökte az ajtót és fölkaptatott a harmadikra. Még egyszer hátrafordult, mielőtt kinyitotta lakása ajtaját, azután belépett. Táskájából előhúzta a félbehajtott papírt, s a vécékagyló fölött meggyújtotta. Miután elégett, a hamura ráhúzta a vizet.
Kinézett az ablakon. Ócska furgon zötyögött a sarok felé, majd elkanyarodott és csönd lett. Csak ekkor kapcsolta föl a szoba világítását. Leült a fotelbe, és rágyújtott. Felidézte a papír tartalmát, s elégedetten nyugtázta, hogy mindenre emlékszik. Eszébe jutott, hogy van még egy bontatlan üveg konyak a szekrényben. Úgy gondolta, nincs értelme tovább őrizgetni, bár régóta tartogatta valami jeles napra. Kibontotta, s iszogatni kezdett. Ülve aludt el.

Kora délután jelentek meg a rendőrök a sugárúton, s néhány perc alatt lezárták minden mellékutca torkolatát. A reptéren nyüzsögtek a biztonságiak. Egy kanadai turista kiabálni kezdett, hogy senkinek sincs joga őt mozgásában akadályozni, de tiltakozása ellenére a többi utassal együtt beterelték a kifutópályáktól legtávolabbi váróterembe. Más külföldiek nemigen ellenkeztek, többségük járt már erre, vagy legalábbis ismerte az itteni szokásokat. Türelmesen vártak.
Fél óra elteltével, megjelentek a páncélozott kocsik, legalább harminc egymás után, mind egyforma. Utasaik egyszerre ugrottak ki, s keresztülvágtattak a kongóan üres termeken. Mire a beszállófolyosóhoz értek, a tábornok a menet végére maradt. Vállára dobott fekete kabátját átadta az egyik testőrnek, s elindult a folyosón a gép felé.

A szerelők befejezték az ellenőrzést, és beszálltak a szervizkocsiba. Négy őr vigyázott rájuk, ők csukták be a kocsi ajtaját, miután megbizonyosodtak, hogy egyetlen szerelő sem maradt kívül. Az autó elindult, fél perc alatt a hangárhoz ért. Útközben a sofőr gondosan ráhajtott az egyik csatornafedélre, amely hangosan zörrenve billent egyet a kocsi súlya alatt. A csatornában az ősz hajú elemlámpa fényénél az órájára pillantott. Intett a fejével, s négy társával együtt behúzott nyakkal futni kezdett az alacsony folyosón a megfelelő kijárat felé. Vártak. Hamarosan meghallották a turbinák hangját, de nem közvetlen maguk fölött, ahogy várták. Egy pillanatra megdermedtek, majd az ősz hajú fölemelte a fedelet és kinézett. Húsz-harminc méterre lehettek a géptől. Társai elszánt arckifejezéséből látta, nem akarják elszalasztani az alkalmat, ha már idáig jutottak. Kiugrott az aknából, nyomában a többiek. Rohantak a repülőig, mindent egy lapra téve fel. Már mozgott a gép, amikor beugrottak az alul nyitva hagyott szerelőnyíláson. A repülő felszállt.

Percek óta a levegőben voltak már, amikor a fiatalabb szakállas megszólalt:
– Alighanem szerencsénk van. Ha észrevesznek, biztosan nem száll föl a gép.
Az öreg fölkapcsolta elemlámpáját s a többiek is követték a példát. Körbepásztáztak a sötét üregben.
– Ez lesz az! – mondta az ősz hajú egy ügyesen jelentéktelennek tűnő festékfolttal megjelölt zárólapra mutatva. A lapot két csavar fogta, mögötte üreg, benne néhány szerszám, pisztolyok, töltények és egy rövid leírás két ábrával arról, hogyan juthatnak az utastérbe. A csomagtér és az utastér közötti egyetlen nyílás a mosdóban volt, a fedelét felülről négy csavar rögzítette, s az utasszint teljes padlózatát borító sötétvörös szőnyeg takarta. A csavarokat alulról nem lehetett más módon eltávolítani, csak fúrással. Óvatosan a megfelelő pontokra helyezték a fúrók hegyét, s négyen egyszerre fúrtak.
Az utasszinten mindenki hallotta a furcsa zajt, és azt is, hogy az a bal oldali hajtómű felől jött a, de mivel nem jelentkezett újra, s a pilóta sem észlelt semmi hibát, lassan megnyugodtak.

Minden a terv szerint alakult. A potyautasok elindították a stoppert és húsz percet vártak. Ezalatt valaki be is jött a mosdóba, aztán kiment. Amikor letelt az idő, mély lélegzetet vettek, amennyire tudták, megemelték a fedelet, és az ősz hajú – hosszú késével a résbe nyúlva – kivágta a szőnyeget. Pillanatok alatt mind az öten átbújtak a padló résén.

Ahogyan előre látható volt, a testőrséget teljesen váratlanul érte a mosdó ajtajának felcsapódása, s mire magukhoz tértek volna, mindannyian megsebesültek. Egyikük sem tartotta magán golyóálló mellényét. A tábornok azonban nem volt ott. A merénylők nem csodálkoztak ezen, mert tudták, ilyenkor külön helyiségben aludni szokott, s azt is, hogy bent nincs vele őrség. Közismert volt az elnökről, hogy sokat alszik.
– Olyan nehéz a fejem – szokta mondogatni, s ha hosszabb útra indult, mindig le is feküdt. Külön hálószobája volt az elnöki repülőn, az elnöki vonaton, s volt egy-egy hálófülkéje mindhárom páncélozott elnöki autóbuszban is.

A támadók közül ketten előrementek a pilótafülkébe, és szavaiknak fegyvereik rászegezésével adva nyomatékot közölték a kapitánnyal, merre kívánnak tovább repülni. A többi három a gép végébe indult a diktátorhoz, aki a lövések hangjára felébredt már. Teljesen nyugodtan hallgatta végig az ősz hajút, aki az ország népének akaratáról hablatyolt valamit. Amikor odáig ért a mondókájában, hogy letartóztatja, a tábornok fölállt, és pofon ütötte az ősz hajút, aki az ütés erejétől elterült a padlón. Két társa ezen mérhetetlenül felháborodott, merthogy igen nagyon tisztelték az öreget. A fiatalabbik behúzott egyet a diktátornak: bele képébe, de annak semmi baja sem lett, mert vasból volt a feje. Annak a fiatal ürgének viszont, aki ütött, az összes kézcsontja eltört. Pedig kézcsontból azért jó sok van. De tényleg! Eltört mind. A harmadik fickó ráugrott a tábornok-elnök-diktátorra, és belökte a szék és az asztal közé. Mivel az asztal is és a szék is beépített bútor volt, nem lehetett csak úgy széttolni, a diktátor feje közéjük is szorult.
Rángatta azt a kemény vasfejét, de nem tudta kihúzni. Tovább rángatta, akkor meg ki tudta húzni. A harmadik fickó rálőtt, de az a vasfejű dög olyan bizalmatlan volt, hogy még alváshoz sem vette le a golyóálló mellényét. Nem úgy, mint a hülye testőrei. Föltápászkodott, s lassan elindult a kétségbeesetten lövöldöző merénylő felé, aztán kiütötte a kezéből a pisztolyt, és hasba rúgta, hogy az összeesett, és végignyúlt az öreg haverja mellett a padlón. A törött kezű a sarokban kucorgott és összepisálta magát ijedtében.
Na jó. Ezt felejtsük el inkább! Hogy néz az ki, basszus, hogy egy forradalmár, egy hős a saját hugyában ázik, amikor éppen rettenthetetlennek kellene lennie! Hát nem?.
A tábornok kilépett a hátsó helyiségből. Elölről, a pilótafülkéből már jött hátrafelé az egyik forradalmár. A másik persze nem jöhetett, mert sakkban kellett tartania a két pilótát, de ő is lesett hátrafelé, hogy mi a nyavalya megy ott hátul. A hátrafelé igyekvő pasi látta a hálóhelyiség nyitott ajtaján át, hogy két társa a padlón fekszik. A harmadikat, a hugyosat nem látta, mert az az ajtó mögött volt. A diktátorra fogta a pisztolyát, de az nem állt meg, akkor sem, amikor kapott egy pár golyót, mert kemény legény volt, pláne a feje volt kemény. Amikor a hős forradalmárhoz ért, elkapta a karját a pisztollyal együtt, és vállból lazán letörte, utána a falhoz vágta. A végtag csak úgy placcsant a falon, és fröcsögött a vér.
Ha egyszer nagy író leszek, és baromi sok pénzt keresek, lehet, hogy veszek egy színes nyomtatót, és ezt a véres jelenetet pirossal fogom kinyomtatni. És ha megjelenik valami könyvben, ennek a résznek a hátterében lesz egy piros plecsni, mintha véres lenne a papír. Tökjó ötlet, ugye?
Szóval fröcsögött a vér, az utolsó ép faszi ordított a vasfejűnek, hogy álljon meg, mert lelövi a pilótákat, de az persze nem állt meg. Az ürge – már a terrorista vagy forradalmár vagy micsoda – természetesen nem akarta igaziból lelőni a pilótákat, mert akkor neki is annyi, de az a vasfejű csak jött, ő meg pánikba esett, aztán csak lelőtte mind a kettőt.
A diktátor kiröhögte a manuszt, aztán frankón fölkente azt is a falra. A repülő meg már zuhant. Ilyen hangot adott közben, hogy: zsssssssssss.
A muksó kifejelte azzal a vasfejével a pilótafülke ablakát (vagy szélvédőjét?, vagy hogy hívják ezt a repülőnél?), kimászott a zuhanó gépből, és siklórepülésben leszállt egy közeli mezőn.
Szóval nem lett semmi baja, mert én előrelátóan nem egy kohóba pottyantottam, hanem zsenge fűre. Ő pedig vígan hazasétált, utána meg feleségül vett valakit, és boldogan éltek... – de ezt inkább majd egy másik történetben mesélném el, mert a gondos előrelátás azt súgja nekem (ha ez nem képzavar), hogy inkább fel kell csigázni az olvasók érdeklődését, például oly módon, hogy nem varrok el minden szálat, és akkor megírhatom majd a Mert vasból volt a feje kettőt, hármat, meg még jó sokat. Ezért meg is kérném a nyájas olvasót ezúton – csak hogy tudjam, érdemes-e vesződnöm a folytatással –, ha tetszett neki a történet, és kíváncsi rá, mi történt ezután, azt hozza a tudomásomra valahogyan. Írhat levelet, hívhat telefonon, és nem kell fukarkodnia a pozitív jelzőkkel, mert ami engem illet, elég jól tűröm a dicséretet.
Ja! Aztán volt a végén tűzijáték is.
 
Name
Email
Comment
Or visit this link or this one